Attól függetlenül, hogy megingathatatlan eszmém a zene egységessége, egyben a műfaji határok elmosása (legalábbis olyan értelemben, hogy magát a zenehallgatást ne határozza meg a zsánerek határszabása), a mashup koncepcióját soha nem kedveltem, és az ilyesféle kísérleteket általában messze elkerültem, pedig ez a világ kétségkívül az általam áhított „össz-zenei kohéziót” közelíti meg. Azért abban nem kételkedtem soha, hogy jó dolgok is kisülhetnek két (vagy több) látszólag teljesen távolálló dal összemosásából, de a sokszor erőltetett, amolyan előzetesen is „parti-himnusznak” szánt szörnyszülöttek gyakrabban kerültek/kerülnek ki a mashup kísérletező laboratóriumából. Aztán jött Gregg Gillis, és – ha nem is írta felül véleményem az egész koncepciót illetően – bemutatta, hogy mégis hogyan lehet mindezt a legmagasabb szinten művelni.
Hősünk a Girl Talk név alatt immáron öt nagylemezt, s még további EP-ket adott ki, mindegyik egy-egy hatalmas, kibogozhatatlan „zenei orgia”, ami első hallásra is annyi, műfajilag, hangulatilag teljesen különböző dalt, slágert gyúr egybe, hogy ember legyen a talpán az, aki képes egyfelől felismerni mindet (vagy legalábbis azon nyomban előhívni a tudattalanban elraktározott dalemlékeket), másfelől pedig végig követni a váltásokat, egymásba ágyazódásokat, áttűnéseket…
Abból következően, hogy egy-egy felvételen belül is nagyon sok (nem is merek tippelni a mennyiséget illetően) sláger bukkan fel – persze egyik-másik csak az instrumentális sávot szolgáltatja, a többi a vokálokat, ez persze a mashup-falók számára nem újdonság –, természetesen a számok címükben, zárójeles jegyzeteikben, azaz semmilyen formában nem utalnak az eredetikre – ellenben a legtöbb ilyen csapattal, akik vagy rendszerint humorral átitatott címeket adnak szerzeményeiknek, amelyeket a zenéhez hasonlóan több darabból gyúrnak össze, vagy egyszerűen az elnevezések helyén tűntetik fel az egymásnak eresztett zenészeket. Itt tehát ez egész egyszerűen lehetetlen is lenne, hiszen nem kettő, nem három, hanem sokkal több tétel bukkan fel az egyes dalokban, ugyanakkor – mivel teljesen egymásba is folynak, folytatólagosan követig egymást a lemezek teljes hosszán – azt is be kell vallanunk, hogy túl sok funkciója eleve annak sincs, hogy egyáltalán külön felvételekre vannak szétvágva, leszámítva persze azt, hogy külön-külön könnyebb őket hallgatni.
Annak meg szintén nincs most értelme, hogy egyes részleteket kiemeljek, hiszen a klasszikusok hosszú íve gyakorlatilag a populáris zene egészét átfogja, nem lehet csodálkozni semmin, hiszen jöhet bármi: és tényleg görcsmentesen elfér egymás mellett 
akár egy Faith No More, KRS-One, Radiohead, Timbaland, Genesis, Nine Inch Nails, Stevie Wonder vagy akár Elton John, Neutral Milk Hotel, de a listát talán a végtelenségig folytathatnám, tényleg lenyűgöző az összkép. Mindemellett persze a lemezek színvonala is elég egységes, igazából nagyon kevésszer téved hősünk (amire például emlékszem, hogy Kanye Gold Digger című darabja új formájában elég csapnivaló, de ilyenkor is csak egy nagyjából félpercnyi kiesésről lehet szó). Azért az életművet tekintve az elmondható, hogy a Night Ripper-Feed The Animal-All Day hármas a csúcsa az eddigieknek, ezek közül az utóbbi alig egy hónapja jelent meg, és azt leszámítva, hogy az átlagos számhossz majdnem a duplájára nőtt (nagyjából öt-hat perces tételekről van szó), igazi újítás nem tapasztalható, de ez nem is róható fel hibaként, így van ez jól. Ahogyan csak helyeselni lehet a Girl Talk egész attitűdjét is, a jellegzetes fellépésekkel, a lemezstruktúrákkal, a zenei nyitottsággal, na meg a jogi kérdésekkel szembeni teljes közönnyel együtt.
Az egyik legérdekesebb vonzata a mashup vagy a bootleg világának amúgy is a szerzői jog, jogvédelem kérdésköre, hiszen azt senki sem gondolhatja, hogy minden egyes dalrészlet és sáv engedéllyel kerül Gillis albumaira, hiszen ha be kéne gyűjtenie az összes előadó jóváhagyását, akkor a legjobb esetben is évszázadonként nagyjából két lemezt tudna kiadni, mert a köztes időben csak ülhetne és várhatna a jogi hercehurcák végtelen tengerében (ahogyan a Pitchfork egyik kritikája fogalmazta meg baromi találóan: „az engedélynélküli források lehengerlő mennyisége miatt a Night Ripper gyakorlatilag már a bírósági drámázásért kiált”). Helyette marad az a (véleményem szerint iróniával rendesen átitatott) megoldás, hogy minden egyes lemez könyvecskéjébe bekerül a vonatkozó előadók hosszú-hosszú névsora, egy nagy köszönet társaságában, ami nemes gesztusnak tűnik, de valószínűleg inkább csak egy újabb szemtelen húzás (komolyan, azon kívül, hogy nagyjából vissza lehet nyomozni egy ilyen listából az elhangzott részletek eredeti szerzőit, mire menne bárki is egy odabiggyesztett köszönetnyilvánítással? – Gillis azért itt elmondja, hogy tényleg nagyon hálás az őt inspiráló zenészek munkájáért…).
De ezzel sincs tényleg semmi gond, ha a hallgatók ezért szeretik a Girl Talkot, no meg gyakorlatilag bármit elnéznek Gillisnek (mert tényleg: miért ne?), akkor ez már a legkevesebb. Ha valaki kiad öt olyan lemez, amelyek egytől egyig a könnyűzene enciklopédiái, akkor onnantól kezdve mindet megtehet, ami a zene világában elképzelhető.
